palócföld
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szávai Attila

Prospektus

Hiába lakunk a falu végén, a férjem szerint a világ végén, ha ide is elér a modernizáció. A minap megint annyi színes prospektust kaptunk a postaládába, hogy megfogadtuk, ha más nem, bosszúból elmegyünk valamelyik bevásárlóközpontba. Eleinte örültem, sőt szinte vártam az új színes újságokat. Ezekben annyi érdekeset láttam, hogy egészen felment bennem az önbecsülés, milyen jó kis világban élünk, színes újságokban árulják a világot, még ide is hozzák, bele a szánkba, ha már nem fér a postaládába. Az első ilyen prospektus annyira tetszett, hogy kitettem a konyhafalra a masina fölé, legyen mit nézni, miközben csinálom a rántást a leveshez. A színes papíron táskarádió, villanyvasaló, kempingszék, zseblámpa, kettőt fizet, hármat kap, vagy százat, nem is emlékszem. Azt bírom ezekben a papírokban, hogy fejlesztik az ember rövid távú memóriáját, mást nem is. Talán csak valami pszichológiai kísérlet az egész (mostanában a házasságunk is ilyen a Galkovics szerint), egyszerűbb rövidlátni, mint a hosszú, nehéz, bonyolult folyamatokat. A Galkovics is mindig nekimegy a konyhaszekrénynek, mikor a konyhaséta közben el akarja gondolni az élet súlyosabb összefüggéseit: kapálás, esőkabát, disznó, tokaszalonna.

Aztán egyre sűrűsödtek ezek a színes újságok, lassan taligával hozzák az uram szerint, pedig nem háklis ő, csak Galkovics. Azért költöztünk ide a falu utolsó házába a férjem szerint, hogy tudjuk, hol a helyünk, ide talán nem ér el a világ őrjöngése, amit látni a tévében. Nem akarunk mi nagy dolgokat, olyanokat, hogy utazás, szerelem, naplemente, nincsenek nagy igényeink. Csak épphogy meglegyen az a kislábosnyi család itt a vályogházban, legyen némi állatnemű az ólakban, kicsi veszekedések kétnaponta, és a többi életkellék, ami belefér egy ilyen családba.

Nemrég erre jártak a fiamék, autóval jöttek, azt mondták a vacsoránál, hogy nem bírják már, hogy csak nézünk, mint a levert vakolat. Azzal folytatták ebéd közben, hogy elvisznek a bevásárlóközpontba, lássunk világot, tudjuk meg, hol tart a civilizáció járása. Mielőtt kifelé menet rácsuktam volna a lábamra a kaput, még rám szólt a fiam, hogy hozzuk a színes prospektust is, útközben kellően fel tudjunk készülni. Miért, mondom, kikérdeznek belőle, de a fiam nem válaszolt, csak nézett rám. A gyerek szerint jobb előre felkészülni, hogy ne csak ott álljunk majd a sorok között. Erre elmeséltem neki, már csak azért is, hogy tanulja a tradíciót, szépen szagolja a szájhagyományt mellettem, elmeséltem neki, mikor legutóbb megálltam a sorok között. Éppen a málnát kötöztem ezzel a Galkoviccsal, aki a férjemnek nevezi magát, mikor megállt a sorok között, és nagyon nézett valamit. A szomszéd kertben éppen önképzést tartott az a fiú, mit fiú, az a kövér disznó, aki biztonságos őrként dolgozik valami plázában. Éppen azt gyakorolta a disznókkal, hogyan kell a leggyorsabban kiüríteni egy helyiséget, ha kiüt a pánik, ha elszabadul a fejvesztés. Mondta szépen a disznóknak, hogy semmi pánik, kérem, maradjanak csöndben, kuss legyen má’, mindenki csak szépen lassan. Az uramnak annyira megtetszett a dirigáció, hogy átszólt, beállhatna-e ő is tömegnek. Bennem ott akkor komolyan megállt valami, durrdefektet kapott az, amitől annak idején kimondtam a boldogító igent. Utólag visszagondolva talán másképpen csináltam volna. Mindegy, talán majd a bevásárlóközpontban lesznek olyan benyomások, amiktől visszatér az öregbe az, amitől elment az eszem leánykoromban. Indulás előtt betettem a műfogaimat a számba, hogy legyen némi közérzet a szájüregben.

Már másfél órája autóztunk, mikor megkérdezte a Galkovics, hogy azért a liter tejért, meg a kiló kenyérért miért kell fél napot utaznunk, nincs nekünk másra szükségünk, csendesen élünk mi. A fiam azt ígérte, annyi mindent fog látni majd az öreg, hogy csak bírja majd leltározni a memória. Azt nem mertem mondani hangosan, hogy az öreg memóriája épp csak annyit bír, hogy tej, meg kenyér. A kisfröccs már rutin, ösztön, nem lehet tenni semmit, zsigerből jön, ahogy oda is megy, így szép kerek a világ, a miénk, kerek, mint egy moslékos vödör.

Na, aztán a parkolóban kezdődött már a memória, mondta is a férjem, hogy mielőtt elkezdenénk a bevásárlóturizmust, ürítsem ki a memóriámat, legyen hová férnie azoknak, amik az újságban voltak. A legjobb lenne szerinte, ha a lakodalmas nótákat felejteném el először, amiket mosás közben szoktam énekelni, szerinte visítani, mint egy lyukas gőzmozdony. Abból van úgyis a legtöbb a fejben. Szerinte nem vagyok sokkal több, mint egy két lábon járó sátras lagzi.

Úgy döntöttem, inkább beviszem magammal a prospektust, lássa a tömeg, komolyan veszem a helyet. Templomba se lehet úgy bemenni, hogy nincs az embernél, még ha Galkovics is, legalább egy fél imakönyv. Először az tűnt fel, hogy amerre csak néztem, mindenhol azok a disznófejű biztonságos emberek. És mind olyan képet vágott, mint akiknek nem elég a világ. Kérdeztem is, hogy hová jöttünk mi, börtönbe. Az uram oldalba bökött, hogy viselkedjek szépen, mert bevisznek, vagy legalábbis lefújnak a sprével, ami az oldalukon van, és elhihetem, nem dezodor az. Mentünk is szépen csendben, kis emberek, mint egy csorda szúnyog, vagy hogy is járnak azok.

Azt viszont a Galkovics hamar észrevette, hogy ezek a városi asszonyok alig járnak valamiben. Kérdezte is lihegve, miért nem ilyeneket raknak a színes újságokba, akkor nem gyújtósnak használná, hanem kitenné szépen a fészerbe a falra, aztán nézné szépen a kanyarokat a ruhákon, miközben szögeli a széklábat. Mondtam is neki, látod fiam, bezzeg, mikor még fiatalok voltunk, és csak a pendely volt rajtam, mentem hátra etetni a disznókat, mindig utánam jöttél, és úgy tudtál nézni, hogy elállt bennem a vérfolyás. Most meg több szexualitás van egy vödör malterban, mint benned, Galkovics. Amikor itt tartottam a mondásban, az öreg meglátott a polcon egy szép új pendelyt, felcsillant a szeme. Azt mondta, beleképzelt, ahogy feszül rajtam szépen, megyek hátra a moslékkal, szinte érzi a disznók szagát.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok