galéria
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Handó Péter

Nyelvi jelenlét – Földi-gondolatok

A nyelv olyan – a világ leképezésére alkalmas – kollektív képződmény, amelyben egyénileg, az egyénisége alapvető jegyeit megtartva kell megfogalmazódnia minden embernek. A nyelv adott, struktúrája és elemei/jelei nem újraírhatók, de az érthetőség határán belül változtathatók, meg- és átkölthetők. A nyelvnek története van, éppen ezért a változásban, a változatosságban leli föl saját lényegét.

A Nógrád megyei Somoskőújfalun élő Földi Péter festményei a magyar népművészeti hagyományok képi beszédmódját értelmezik újra, át és tovább. Bennük, általuk szülő- és otthont jelentő falujának hétköznapi eseményeit mitizálja. Szuggesztíven mesél, azaz nem a pillanatot örökíti meg, hanem az időben zajlót, kibomlót, realizálódót teszi képi lírájának tárgyává. Teremt. Nem leutánozza a világot, hanem mögé, a mélyébe hatol. Egyetemes összefüggéseket keres és hoz fel a felszínre, helyez el nagyméretű vásznai síkján. Állati/emberi relációkon keresztül a látható, de felfoghatatlan létezés esendőségére, az eredendő önmagáért-valóságra mutat. Kulcsot keres és fogalmaz a jelenvalóléthez, átjárót annak felmagasztalásához. A természet megújulásának örvényét tárja fel, melyben a kezdet és a vég egybeforr.

„Mihelyt az ember világra jön, már elég öreg ahhoz, hogy meghaljon” – mondja Böhme a Szántóvetőben. Az aratás – suhogó kaszája, marokszedő sarlója – a magyar hagyományban a halálban való beteljesülésnek, a kalászlét végső értelmének, az odaadásnak, önkéntes feláldozódásnak, táplálékká válásnak gyönyörű metaforája. Földi Péter 1983-ban készült Nyitva van az arany kapu… című alkotása a kör emberarcú, -tekintetű Möbiusz-szalaga, ugyanakkor a búzalélek szárnyalása az arató asszonyok körvonalazta aranysárga madáralakzatban, anyaföldillatú tekintetek gyűrűje, mely mellett ott strázsál a vágyak kék madara. Napszínével a festmény az „aranykorban”-tartózkodást sugallja, azt az állapotot, amikor még a lét és az élet egy, az égi és a földi világ között szabad az út, az ember még az Istentől kapott hagyomány szerint cselekedteti önmagát. Ugyanakkor csak az a kalász válik „arannyá”, amelyet a marokszedő asszonyok megérintenek, a rajtuk kívüli térben holdezüstösen fénylik a búzamező, miképpen a benne elmerülő három alak is. A kép előterének két háttal álló nőfigurája testívének képzeletbeli nyújtásából, összeértetése által mintegy kirajzolódik az a bolthajtásos kapu, melyen keresztül a sarló- és batyutartó kezek általviszik az életet, húsba-hatoló hűséggel eljátsszák a halál misztériumát. Egyúttal létrejön a lét újbóli szűznemzése is: a hamvas fehér vászonnak három alakot kísérő fejkörüli dicsfénye, a kezek elhelyezkedése – a fejre-mutatás, a mellre-tétel, az ágyékig eresztett sarló – a szellem, a lélek és a test szentháromságát szimbolizálja, s e szentháromságban létrejövő fogantatást; a köldök előtt csecsemőként tartott kalászmarok a születés üzenetével áldott. Másfelől látnunk kell, hogy a testet képviselő személy kilép az átjáró vonalából, elbliccelni készül az aktust, már ismeri a bűnt, és következményét, az istenfélelmet. A női szemek néma beszéde a föláldozódás emberfölötti rítusáról vall. Benne van a színek és vonalak rendszerében a Krisztus általi megváltást szimbolizáló kereszt mennybeemelkedésért végzett suhintása, az asszonykoszorúban való fölmagasztalódás, az asszonyölbe helyezett mag sugallta halálon-túljutás lehetősége. Olyan mítosz elevenedik meg a vásznon, melyre minden kultúra – a jelrendszere nyújtotta lehetőségeken belüli – választ keres. Ez a halál és születés, születés és halál mítosza, az örök visszatérésé, az ember történetéé.

Ha az országutat járja az ember, elgázolt állatok különböző széthordási stádiumban lévő cafatjaival találkozhat, sínre vagy a sínek közé azonban ritkán merészkedik, s ha az elkerülhetetlen vagy az öngyilkossági szándék nem sodorja a vonat közlekedési mezsgyéjére, nem is igen él ezzel a lehetőséggel. A „sín”-tér félelmetes helyként rögzítődik a tudatban. Hoppál Mihály szerint a macska a nőiesség démonikus és alvilági aspektusát szimbolizálja. A magyar néphitben a boszorkány hátasa, szolgája és megjelenési formája. Az egyiptomi Básztet macskaistennő a szerelem, az öröm és a zene patrónusa. A macska képében történő „sínen-levés” a művészlét problematikáját tárja fel. Földi Péter Macska a vasúti sínen című alkotása már a festékre érzékeny ember teremtménye, ezért a központi figurája magában hordozhatja a festészet iránti kiolthatatlan szerelem és e szerelemben rejlő végzetszerűség lehetőségét. Ez a végzetszerűség démonikus és alvilági. Magában rejti a halálról való tudást és a halál felé vezető utat, illetve a határmezsgyéjén történő egyensúlyozást. Mindezt megerősíti a bal hátsó combtőn húzódó vérpiros sáv és hermetikus folytatása a talpfán. Úgy tűnik, a macska hét életéből egyet lehasított a vonat, s a maradék hat is bizonytalan.

A festmény lehetséges olvasatát árnyalja – mint azt Supka Magdolna jelzi – az alkotó huszonéves rokonának sínek közti tragédiája, de nem oldja meg. A sín egyenessége, pártalan- és parttalansága ellentmondásban áll a rajta taposó transzcendens lény lavírozásával, veszélykeresésével. A macska – tudva azt, amit a művész –, ha belepusztul is, sínen van, s nincs vonat – vagy festék –, amely eltántoríthatná attól, hogy sínen is maradjon.

Földi Péter nyelve egyedi nyelv, ugyanakkor közösségi is. A falusi magyar hagyományból eredeztethető, ugyanakkor csakis továbbírásaként értelmezhető. Üzenetében minden esetben túlmutat képi önmagán, a beleolvasódás során elfoglalható perspektíva kozmikus távlatokat szolgáltat. Ennek létrehozását a művészettel szembeni már-már emberfeletti alázattal, elkötelezettséggel teszi. Éppen ebből adódóan hat oly elementáris erővel, zsigerig hatolóan és hatóan Földi Péter „vizuális költészete”.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok